Javaslat a Belügyminiszter Úrnak: - Agyon kell lőni az árvízi fosztogatókat!

Tisztelt Belügyminiszter Úr!

Javaslom, hogy az árvíz sújtotta területeken, a házakat fosztogatókkal szemben vezessen be Belügyminiszter Úr  statáriumot, amely intézkedés garantálhatná az árvíz miatt amúgy is drámai helyzetbe került honfitársaink megmaradt ingóságainak biztonságát. A fosztogatókat felszólítás, és etnikai hovatartozásra tekintet nélkül le kell lőni! Csak így lehet ma rendet tartani és teremteni, hiszen minden rendvédelmi szerv szinte teljes állománya éjt nappallá téve zsákol és védi a még védhető területeket, tehát nincs ideje és lehetősége arra, hogy még a kényszerűen elhagyott házakat is őrizze. A megoldás tehát a statárium, és kijárási tilalom a kiköltöztetett település-részekben. Bizonyos, hogy ezen intézkedés bevezetése meghozná a kellő és elvárható eredményt.

Tisztelettel: Stoffán György

"Nagyon jobboldali" magyarellenesség - az emléknap után

Olvasom a híradásokat, a kommentárokat június 4-ről. Elkeserítő. Elkeserítő az a sok ostobaság, amit leírnak mint jobboldaliak számos honlapon. Messze nem az egységről, a szeretetről és az összetratozásról, nem Istenről, a magyarság megmaradásáról és az összefogásról írnak e jobboldalinak nevezett "értelmiségiek", jobbos és liberális parlamenti képviselők. Volt zaftos zsidózás, természetesen a katolikusságot is emiatt porig gyalázva, volt a miniszterelnököt gyalázó cikk, volt nagyképű "elfoglaltuk Pozsonyt" írás, és a gyerekes ostobaság, miszerint rá kell kényszeríteni Európát Trianon felülvizsgálatára… és sok hasonló balgaság.

Nem tudom, kinek akarnak imponálni ezek a beteges, és a hazaárulás mezsgyéjén járó írások. Nem tudom felfogni józanésszel, hogy mit akarnak elérni azok, akik a béke soha nem látott és nem tapasztalt lehetőségét, közelségét efféle gyűlölködő és békétlenséget szító írásokkal mérgezik. Nem tudom felfogni, milyen lélek lakozik azokban, akik nem a családok segítésére, a gyermekek születésére, a békés együtt munkálkodásra ösztönöznek, hanem ehelyett keresik a békétlenséghez vezető utat.

Feldmájer rabbi bazilikában elhangzott beszéde miért volt sérelmes e betegesen háborgók számára? Miért baj az, ha valaki szerető édesanyjára hivatkozva áll a magyarság mellé az összetartozás napján, s zsidóként elmondja, hogy a megélt borzalmak után is azt tanította édesanyja, hogy a magyarság legkínzóbb tragédiája Trianon volt. Mondhatta volna ugyanezt egy sváb, egy rác, egy rutén is, hiszen minden nemzetet megkínzott és eltiport a „művelt” Nyugat 1920-as és 1947-es döntése. Hogy zsidó mondta? Hogy zsidó ember emlékezett? Miért baj ez? Hogy a holocaustot emlegette? Miért baj ez? Hiszen ami nekik a holocaust, az nekünk százszorosan Trianon! Miért várjuk el másoktól, hogy egy fájdalmas tényre emlékezve ne említse saját népe tragédiáját? Micsoda ostoba önzés és szeretetlenség elvárni és megkövetelni, hogy csak a mi fájdalmunk lehet fájdalom, a másé nem? Nemde ugyanezt vetjük sokszor és joggal a cionizmus szemére? Nekünk ugyanilyenekké kellene válnunk?

Miért nem lenne jó a „nagyon jobboldali” sajtónak, ha a békéről és az összetartozásról, ennek öröméről írna? Mert nem lehetne hőbörögni, s dolgozni kellene egy szebb és élhető jövőért? A JÖVŐÉRT, A MEGMARADÁSÉRT?

Miért jó a „nagyon jobboldali” sajtónak, hogy a keresztény egyházakat köpködi? Miért jó ennek az olykor debilis társaságnak, hogy a Katolikus Egyházat minden aljassággal igyekszik alázni, hiteltelenné tenni, kifigurázni?

Ez a stílus és ez a mentalitás 1989-ben sem volt divat, noha akkor joggal követeltek a nemzeti oldalon teljes megtisztulást a társadalom minden rétegét tekintve.

Most, amikor végre lehetőség van egy új, és nemzeti kormány vezetésével egy új, keresztény értékekre épülő Magyarország felépítésére, akkor nem csak apolitikusnak, de magyarellenesnek és súlyosan ártónak kell neveznem ezt a magatartást, ezeket az általam olvasott és minősíthetetlen, magyarellenes gondolatokat. A gyurcsányizmus jobboldali megnyilvánulásai ezek, sátáni és körmönfont nemzet-és keresztényellenesség. Ócska proli házmester stílus, s mint tudjuk, a proli házmesterrel nem lehet Mozartról beszélgetni.

Pedig sürgősen meg kellene értenie minden „nagyon jobboldalinak”, hogy amit mond és leír, az nem építő, hanem romboló, az nem nemzetmentő, hanem nemzetvesztő ideológia, akár mennyien ujjongnak is e botor és aljas, nemzetellenes hőbörgéseket olvasva.

2010. június 4-e, a magyar értelmiség, a haza érdekét szolgáló minden felelősen gondolkodó magyar ember számára igazán felemelő nap volt. És aki e nap jelentőségét és erőt adó mondandóját figyelmen kívül hagyva hőzöng és gyűlölködik, az vagy nem normális, vagy rettenetesen primitív, vagy nemzetellenes. És ezt az írott „nagyon jobboldali” sajtónak erősíteni bűn, hazaárulás. Soha nem hittem, hogy egyszer jobboldalinak nevezettek veszik át az SZDSZ és az MSZP magyar-és kereszténygyalázó szerepét a magyar közéletben és a Parlamentben. Ma ez történik… és nagyon helytelenül. Ám, ők is belebuknak előbb-utóbb. Mert az ostobaság soha nem győzi le a józan gondolkodást. Ma sem! Kárt azonban okozhat.

Húsz évvel később… - az összetartozás napja

Mint egy film… Megkezdődik a rendszerváltásnak nevezett átverés. 1990-et írtunk. Eufórikus hangulatban, remélve, hogy tényleg Magyarországon lehettünk, tényleg vége lett egy diktatúrának, tényleg megszabadultunk az embertelen szocialista söpredéktől, terveket szőttünk és e tervekhez partnereket kerestünk, és hittünk abban, hogy minden változik. Ám, hatalmasat tévedtünk. Csalódtunk, s hitünk, bizodalmunk egyre kisebb lett a jövőt illetően. Trianon emléknapot szerettünk volna, igazi magyar, senki ellen nem szóló, de saját fájdalmunkat kifejező megemlékezést, szentmisét, harangzúgást… És az akkori esztergomi érsek, aki köztudottan a kommunisták kiszolgálását tartotta hivatása értelmének, ostoba és megdöbbentő választ adott.

Szerénytelenség nélkül írom e sorokat, mint visszaemlékezést, mint kötelességünk teljesítésének történetét… - hogy megalapítottuk a Mindszenty Emlékbizottságot, tömeg előtt éljenzések közepette mondtuk el elvárásainkat, amelyekben a szerzetesrendek reorganizációját, az egyházi ingatlanok azonnali visszaadását, a kommunista diktatúra alatt elítélt papjaink azonnali rehabilitálását, az egyház iskoláinak újjászervezését, a keresztény erkölcsi nevelés fontosságát említettük sok más elvárás között. A válasz itt is drámai volt, és érthetetlen. Egyházi és világi oldalról egyaránt támadásoknak lettünk kitéve, feljelentésekkel kellett szembe néznünk, idős erdélyi magyar embereket hurcolt meg Antall József és kormánya, s primitív vádak értek mindnyájunkat, akik elkötelezetten és a rendszerváltás valósságában bízva folytattuk a munkát… A kommunisták persze igyekeztek – egészen 2010. április 11-éig – akadályozni a nemzeti felemelkedést. Ennek egyik 1990-es momentuma az volt, hogy Ipper Pál ÁVH-s tiszt, majd TV riporter és műsorvezető meghívott egy esti beszélgetésre három embert: Várszegi Asztrikot, Mészáros István egyháztörténész- Minszdszenty-kutatót és engem, a Mindszenty Emlékbizottság elnökét. A szerencsétlen botor szűklátókörű kommunista TV-s azt gondolta, hogy egy főpap, egy történész és egy katolikus civil majd egymásnak ugrik Mindszentyt illetően az ő beszélgetős műsorában. Nem így történt. Mindhárman felkészültünk a beszélgetésre, a műsort lekeverték, és Ipper soha többé nem került képernyőre. Kötelességem megemlíteni azokat az embereket név szerint is, akik abban, az akkor szélmalomharcnak tűnő munkában részt vettek, s akik ellen a „független” magyar bíróság arcátlanul, az antalli „keresztény” politikai akaratnak eleget téve eljárt: Bujdosó P. Gyula a Brassói Lapok és a Székelyújság 1940-es évekbeli szerkesztője, Romhányi László színigazgató, Geréb Attila színművész, Budai Kulcsár János költő, dr. Farkas György közíró, Kunszabó Ferenc író, a Hunnia főszerkesztője, valamint művészek, vállalkozók, tanárok, papok, és mérhetetlenül sok önkéntes, és szimpatizáns. És valójában itt a helye visszaemlékezésem  címének, mint egy film két kockája, két része között: - Húsz év múlva…

1990 óta semmi sem változott – mondhatnánk… ha felületesen vizsgáljuk a dolgokat. Ám, olyan változások történtek, jó és rossz irányban egyaránt, amelyekről kötelező beszélni. Jó és építő változások: Reorganizálódtak a szerzetesrendek, vannak egyházi iskolák, van erkölcsi nevelés – sajnos, egyelőre csak ezekben az iskolákban –, az egyházak visszakapták javaik egy részét, Mindszenty bíboros hamvait hazahozták Mariazell-ből, és Róma püspöke, Őszentsége II. János Pál pápa kétszer is meglátogatta a magyar nemzetet… Zadravecz emlékmisét rendezhettünk a nagy ferences püspök halála évfordulóján 1995-ben, a Pesti Ferencesek templomában és Paskait végre eltávolították az érseki székből, mert betöltötte azt az életkort, amely határa a hivatalos működésnek. Nem éltünk tehát hiába, nem hiába, és nem értelmetlenül tettük a dolgunkat akkor is, amikor támadások kereszttüzében a nemzetért és a nemzet szabadságáért küzdöttünk.

A rossz irány: a nép megválasztotta saját gyilkosait ismét, mert Antallban és a rendszerváltásban az átverés és a hazaárulás politikáját tapasztalta meg. A kommunisták a hazaárulást és a rablást, az agymosást, az egyházellenességet folytatták, még körmönfontabban, mint valaha. Tragikus az is, hogy a korábbi antalli mulasztások, árulások és a kommunisták visszatérése miatt kialakult egy felületes műveltségű, magát nemzetinek valló apolitikus, ártón szélsőséges társadalmi réteg (egyelőre nem nagy tömegben), emellé a kommunisták a kereszténység ellen olyan csoportokat szerveztek, amelyek ősmagyarkutatóknak álcázva igyekeznek szétverni a keresztény magyarság egységét, és a keresztény egyházakat úgy, hogy magukat kereszténynek nevezve példátlan tömegeket vonzanak egy homályos és tudományosan bizonyítatlan ősmagyar vallás köré. Ettől persze frusztrált lett az egyház és a hívők tömege is, és mindenki saját elképzelése szerint keresi és bizonyítja, bizonygatja saját igazságát, a legfontosabbat hagyva ki érvei és ellenérvei közül: Krisztust, és az Ő tanításait! A kommunisták és a sátán maga az antalli mulasztások okán, és annak köszönhetően hatalmas károkat okozott és okoz ma is…

Nos, ezért volt csodálatos nap a számomra 2010. június 4-e. Soha nem gondoltam, hogy ezt a napot egyszer csodálatosnak fogom nevezni, hogy ezt a napot egyszer csodálatosnak lehet majd nevezni. Isten akaratából megalakult új kormányunk olyan hatalmas lépést tett a keresztény Magyarország újraépítésében, és a nemzeti összetartozás eszméje érdekében, amilyet eleddig egyetlen magyar kormány sem tett meg Trianon óta. A történelmi egyházakkal karöltve a gyász napját valami elementáris erejű örömünneppé alakította, az összetartozás ünnepévé. A Parlamentben tartott ünnepi ülés, Szent István Bazilikában Őeminenciája prof. dr. Erdő Péter Esztergom-budapesti érsek által celebrált szentmise, majd az azt követő ökumenikus megemlékezés egyszerűen szólva magyar volt. Végre magyar lehetett. Nem harci ruhába öltözött ocsmány és embertelen állatokkal találta magát szembe a magyar ember, hanem az áldoztató pappal, az Istenhez szóló imával, a nemzetért könyörgő énekkel, himnusszal, akárcsak e nap délelőttjén, Verőcén, ahol a protestáns egyházak papjai áldották meg az ott megjelent és Trianonra emlékező Krisztus körpontú, és a Krisztus nevében megjelent, a magyarság összetartozását ünneplő tömeget.

Zebegény, Verőce, a Bazilika, a népének, az imádság, a rend és a béke, amely ebben az országban június 4-én volt tapasztalható, igazi lelki nyugalommal, örömmel és erősödő magyarságtudattal, önbizalommal töltötte el az embereket… Hála legyen elsősorban Istennek, a Magyarok Nagyasszonyának, az Egyház vezetésének, a kormánynak és a parlamenti képviselőknek, akik az ország házából az Isten házába vonultak.

Igen, eltelt húsz, megpróbáltatásokkal teli év. És Isten kegyelme húsz év után megmutatkozott… nem hagyta el népét, noha népe sokszor és megfontoltan elfordult Tőle. Új isteneket keresve, új vallásokat kreálva, homályos ősvallások után kutakodva hagyta el ez a nemzet ezerszer és ezerszer kereszténységét, Istent, magyarságát. Úgy érzem azonban, hogy ez a folyamat megszűnt. Eljött a megvilágosodás pillanata, eljött a hit ideje, a Krisztushoz való visszatérés órája. A szeretet ideje, a felismerés pillanata, az imádság órái. Mert ma szeretetre és imádságra, Isten iránti elkötelezettségre van szükség ahhoz, hogy a világ megváltozzék körülöttünk, s mi megváltozhassunk a világ számára. Igaz, húsz év késéssel, de csodálatosan beteljesedett, amit barátaimmal, akkori öreg és fiatal harcostársaimmal egyházért és nemzetért óhajtottunk megvalósítani. Talán a mi munkánk, a mi erőfeszítéseink is benne voltak a tegnapi napban, a tegnapi nap örömében, felszabadultságában. S ez a nap valami különleges érzést is adott. Mintha elkezdtük volna közösen újra felöltöztetni Magyarországot.

1912-ben a Lourdes-i keresztút X. stációját a magyarok építhették fel. Ma is látható a Szentkoronával ékesített magyar címer ezen a stáción, amely a „Jézust megfosztják ruháitól” kezdetű keresztúti eseményt jelképezi. 1912-ben. És ez akkor prófétai választás volt, hiszen nyolc év után Magyarországot megfosztották ruháitól, elvették köpenyét, és keresztre feszítették. 90 évvel e tragédia után ismét próféta is jelet láthatunk. A magyar parlament képviselői a nemezt érdekében és továbbélését biztosítandó soha nem látott törvényeket hoztak, a Magyar Katolikus Egyház fejének bölcsessége és nemzetszeretete nyilvánult meg immár megválasztása óta sokadszor a megemlékező szentmisében, a harangok zúgásában. A nép összefogása az árvíz által sújtott emberek megsegítésére is példátlan… amely összefogást a csíksomlyói ferences atyák kezdtek el… Minden jel arra mutat, hogy Magyarország, a Kárpát-medence felismerte Istent és az Isten kegyelmét, szeretetét, s e szeretetet most kezdi megtanulni átadni embertársainak. Isten a gyásznapot örömünneppé szentelte meg számunkra, és ennek az örömünnepnek immár nem szabad abbamaradnia. Keresztény ország keresztény nemzetévé kell válnunk, mint azt 1990-ben óhajtottuk.

Személyes élményem Ráckeresztúron volt e napon, ahová baráti meghívásnak eleget téve mentem el családommal, hogy rész vegyek a megemlékező szentmisén. A falu apraja-nagyja jött el, politikamentes magyar nemzeti ünnepre, megemlékezésre. Trianonra emlékeztünk együtt a szentmisében, s a magyarság megmaradásáért adtunk hálát Istennek. A szentmise után az iskola aulájában műsor és virrasztás volt, amelynek végén a jelenlévők gyertyákat gyújtottak a trianoni emlékmű talapzatán. Jobbikos, Fideszes, MDF-es… - elfelejtve párthovatartozását, együtt, magyarként hajtott fejet abban a kis faluban, amely néhány éve „a Kárpát-medencei Keresztúr nevű községek találkozójának” házigazdája volt… akkor is pártállástól függetlenül, mintegy megelőzve 2010 csodálatos napjait, törvényalkotását és június 4-éjét… összehívva nemzetünk tagjait határokon innen és túlról. S itt Ráckeresztúron majdnem több volt a kisgyermek, mint a felnőtt. Ez pedig külön öröm és jel a jövőre nézve.

DE! Az ördög ott munkál már másnap, amikor is a magát jobboldalinak nevező internetes honlapokon aljas és ostoba módon, a Bazilikában volt eseményeket ócsárolja, zsidózva és vádaskodva, az egyházat és a jó szándékot vádolva, akárcsak a kommunisták. És erre nincs szüksége Magyarországnak, a Kárpát-medence magyarságának, éppen úgy, mint a kommunistákra, akik maguk adták meg az örömöt a június 4-én magyarként ünneplőknek azzal, hogy önként nem jelentek meg e felemő, és lelket újító ünneplésen. A „jobboldali” támadások azonban lélektelen, istentelen és aljas támadások a nemzet ellen, a szeretet és a béke ellen, Isten ellen, a magyar megmaradás ellen, és jövőnk ellen is. Mert aki ma a nemzeti összetartozás és a keresztény magyarság ellen szól vagy cselekszik, az nemzetét veszélyezteti, hazát árul. A hazaárulásért pedig nem „csak egyeseknek” járna kötél! A hazaárulásért – ma már csak gondolatban – mindenkinek kötél jár!

Kilencven év után...

Nem szeretem a megkeseredett és gyászos hangulatú megemlékezéseket. Különösen nem szeretem azt, amikor a történelemből politikát farigcsálnak, mert ennek semmi értelme nincsen. Nem visz előre. Attól meg egyenesen dühös leszek, amikor Trianonról a húszas évek terminológiájában beszélnek, amikor ezeknek a drámai éveknek a hangzatos szlogenjeit használják ma is. A "Vesszen Trianon"... - értelmetlensége, a "Mindent vissza" meggondolatlan ordítozása sehová sem vezet. Értelmetlen és ártó. Ostobaságról tanúskodik.

Jó, ha tudatjuk a világgal, hogy a „művelt” világ által feldarabolt ország lakossága él, létezik és kiáll önmagáért. Jó, ha tudatjuk a világgal, hogy a megmaradt ország parlamentje kiáll a más főhatalom alatt álló történelmi magyarországi részek területén élőkért, nekik állampolgárságot biztosít. Az is jelentőségteljes dolog, hogy arról nem mondunk le soha, ami a miénk. (Soha nem éreztem majd - negyven év alatt -, amikor Erdélyben, Felvidéken vagy másutt magyar területeken jártam, hogy idegenben lennék.) A történelem tragikus pillanata volt Trianon, s ma nem az a dolgunk, hogy keseregjünk vagy ostoba követelésekkel és szlogenekkel álljunk elő, hanem az, hogy meggondoltan, a mai nemzetközi politikai helyzethez igazodva (mert más lehetőségünk nincs!), közösen elgondolkodjunk a lehetséges megoldásokon. Mindenekelőtt azon, hogy miként lehet a nemzeti egységet megteremteni, miként lehet az idegen főhatalom alatt a szülőföldjén élő magyarság számára európai életszínvonalat megteremteni, miként lehet az emberi jogokat megvédeni, vagy megadatni a kárpát-medencei magyarságnak. Ám hangsúlyozom, hogy mindezen kérdéseket csak és kifejezetten az érintettekkel együtt, lehet és kell megtárgyalni. Ennek az a feltétele, hogy a "határon túli" magyarságnak a magyarországi parlamentben képviseletet kell adni annak érdekében, hogy másutt ne forduljon elő az a példátlan felvidéki politikusi árulás, amelyet az állampolgárság megadása után az a jelentéktelen, hazaáruló "magyar" politikus követett el a nemzeti egység ellen, aki politikai üleptisztítással szeretne Ficó és Slota kedvében járni és bennmaradni a tót parlament jól fizető bársonyszékében. Ez a tótiai politikus nemzetáruló. Az efféle gyászmagyarok miatt áll ott ma a magyar nemzet, ahol.

Tehát, az első lépés a nemzetpolitikában Trianonnal kapcsolatban az, hogy minden határon túli magyar közösségnek legyen választott magyarországi parlamenti képviselete. E nélkül semmit nem lehet elérni, s ha lesz ilyen képviselet az azt is jelenti, hogy végre megépül egy híd az elszakított részek és a magyar Parlament között, amely híd kétsávos, és jelzi a világ felé, hogy bár a határok nem a régiek, a törvényhozásban viszont az elcsatolt területek magyarsága ott van, tehát a nemzeti ügyekben közös a döntés.

A mai követelések, és a civil szervezetek apolitikus, de jogos és érthető megnyilvánulásai nem elítélendők, de jobb volna ezeket elvonatkoztatni attól, ami e kérdésben a diplomáciára és a politikára tartozik. Ugyanis ma, amikor magyar nemzeti kormánya van hazánknak széleskörű felhatalmazással, nem engedheti meg magának semmilyen szervezet, hogy e kormány intézkedéseivel ellentétes módon viselkedjék bel-vagy külföldön Trianont illetően, és más, radikális, egyben ártó irányt, gondolatiságot erőltessen a közvéleményre. Ostoba hangzatosságok helyett meggondolt és alapos indokokkal alátámasztottan, nemzetközi szinten kell a magyarság 90 éves problémáját megnyugtatóan intézni. Jó, hogy eljutottunk oda, miszerint gombamód szaporodnak a trianoni emlékművek, s húsz év után végre megszólalnak a Kárpát-medence harangjai is a Versailles-i aláírás időpontjában. Hatalmas előrelépés ez, amelynek lényege a békés meggondoltság, s a benne felismerhető határozott kiállás, amely Zadravecz István püspök óta ismeretlen volt a keresztény egyházak számára Trianont illetően.

Fontos az emlékezés, elengedhetetlen, hogy a területekről ne mondjunk le, s éreztessük az új főhatalmakkal, hogy amelyen ma uralkodnak, az a miénk. Mindezt viszont a politika és a diplomácia berkein belül kell érvényesítenünk.

A hangoskodás nevetséges is, hiszen amikor egyesek, egyes szervezetek a „Mindent visszát” ordítozzák, nem gondolnak az eltelt idő ártó voltára, az nemzetiségi egyensúly megbomlására, az erőszakos tótosításra, oláhosításra, amely ma is gőzerővel folyik. Csak példaként említem: Hatmillió román áll szemben a „mindent vissza” gondolatiságban 1,5 millió magyarral Erdély tekintetében. Nem hiszem, hogy - ha csak nem a románok ragaszkodnának a Magyarországhoz való visszacsatoláshoz -, bármikor megtörténhetne a de facto „Mindent vissza”. És ez a helyzet az összes elcsatolt rész lakosságának nemzetiségi arányaiban. Persze tranzitúttal vissza lehetne csatolni a többségi magyar lakosságú Székelyföldet, de ez a távolság miatt nehezebb volna, mint volt Nyugat-Berlin esetében… és nem is volna megoldás. A megoldás tehát, a meggondolt és tiszta magyar nemzeti politikában van, amelyet ma a magyar kormány minden erejével és tudásával képvisel.

Trianon emléknapján azért másról is meg kell emlékeznünk, ha mégoly fájó és önvizsgálatot követelő is. Kossuth Lajosról, akit sokan e hazában nagyra becsülnek, noha voltaképpen ő indította el azon a lejtőn Magyarországot, amelyen Trianon bekövetkeztéig csúszott megállíthatatlanul. Emlékezni kell az Apponyi-féle erőszakos magyarosító politikára, amely felgyorsította a Kossuth-féle lejtőn való zuhanást a nemzetiségi iskolák bezárásával, a nevek erőszakos magyarosításával, a nemzetiségek jogainak súlyos megcsonkításával. Emlékezni kell arra is, hogy az 1938-as és 1940-es terület-visszafoglalások alkalmával hogyan csináltunk nemzetiségeinkből ellenséget, s miként cigányozták a Budapestről – legtöbbnyire büntetésből odavezényelt - rendőri és katonai vezetők még a székely embert is! (Ezért tartom fontosnak a parlamenti képviseletet, mert Budapest máig úgy érzi, hogy egyedül dönthet a határokon túli magyarság sorságról, de ennek a tévhitnek a fent említett tények lehetnek újra a következményei.) Fontos azokról is megemlékeznek, amikor saját bűneinket taglalom Trianont illetően, akik önként és a gazdasági biztonság okán elhagyták szülőföldjüket, s ma június 4-én az itt-ott felállított emlékművek mellett, vagy kultúrházban tartott ünnepségeken búslakodnak az elcsatolt nemzetrészek sorsa felett. Ne tegyék! Nincs joguk hozzá! Ugyanis a rendszerek megváltozása után semmi nem hátráltatta őket a hazaköltözésben, javaik visszaszerzésében, és a magyar közéletben való aktivitásban. Az, hogy ma egyre kevesebb a magyar az elcsatolt részeken, s Magyarországon is, az jórészt az emigráció súlyos bűne is. Nincs mentség és magyarázat arra, ha a lehetőség adott volna a hazatérésre, de az egyéni érdek fontosabb a Haza érdekénél. A dél-erdélyi szászok példát mutatnak a hazatérést illetően, hiszen falvak és városok népesülnek be azokkal, vagy azok utódaival, akik Németországból visszatértek a hétszáz esztendős „Heimatland” szeretett földjére. Ma már ezen a vidéken sokhelyütt németül kérhet a boltban a vásárló, németül szólhat az ima újra az evangélikus templomokban, s virág kerül ismét a temetők gótbetűs feliratú sírjaira… Mert a Haza, a Vaterland mindennél szentebb és fontosabb… Mert nem csak sírni kell, de tenni is azért, hogy ne kelljen sírni! Vajon a magyarság mindent megtesz-e ezért? Nem. Sőt, kevesebbet is annál, amire lehetősége és joga volna.

A világ tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, s hatalmas történelmi, nemzetközi jogi tudás, valamint a történelmi Magyarországon élő népek legbensőbb ismerete kell ahhoz, hogy Trianon magyart csonkító hatását mérsékeljük. Az elvett életek százezreit nem tudjuk visszaadni, de kártérítésre módot ad a jog, mint látjuk más meghurcolt nemzetek és népek esetében. Efféléről is gondolkodnunk kell, amikor Trianonra emlékezünk.

Summa summarum: Meg kell változtatni tehát a szemléletünket a történelmi dráma tekintetében. Kulturáltan és a diplomácia, a politika bevetésével kell alakítani a Kárpát-medencében élő nemzetek sorsát, hiszen mi magyarok nem csupán a magyarságért vagyunk felelősek, hanem a Kárpát-medence minden népéért. A határok változhattak, ám a gazda Istentől kapott szerepe, hatalma, felelőssége és bölcsessége nálunk maradt. Ezzel kell élnünk, ezzel élnünk kell… bölcsen, hittel és ha nehéz is – az elmúlt kilenc évtized történései miatt – szeretettel a velünk élő nemzetiségek iránt. Mert ahol nincs szeretet és megbecsülés, ott nem lesz megoldás sem. És ez is rajtunk, az eredeti gazdán múlik… S ne felejtsük el az örök igazságot: - azé az ország, aki teleszüli!

Ezek a gondolatok járnak a fejemben Trianon 90. évfordulóján. És egy ima Máriához!

„Nagyasszonyunk, hazánk reménye!
Bús nemzeted zokogva esd!
Nyújtsd irgalomjobbod feléje,
Botlásiért, ó, meg ne vesd!
Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?
Ó, árvaságunk sírba hervaszt!
Minden reményünk csak Te vagy:
Szent Szűzanyánk, szent Szűzanyánk,
Ó, el ne hagyj!

Hozzád sír a jobbak keserve
Jámbor családok tűzhelyén!
A szebb idők után esengve,
Mikor nap ült hazánk egén.
Ó, kérjed Istent újra értünk;
Ne hagyd elveszni árva népünk!
Minden reményünk csak Te vagy...

Oltáridat körülzokogjuk
Naponta mert, ó, vétkezénk!
És sírva szent Neved kiáltjuk:
Szűz Mária, tekints felénk!
Mutasd meg még egyszer e népnek,
Hogy pártfogásod mit segíthet!
Minden reményünk csak Te vagy...”

Trianon

Pedofília és a papi nőtlenség

Nyugat-Európa szinte minden sajtóorgánuma megtelt az elmúlt hetekben egyházellenes hírekkel, kivált a papok pedofil hajlamainak ismertetésével az elkövetett bűnök taglalásával. Része ez annak a folyamatnak, amelyben a keresztény egyházakat, leginkább pedig a katolikus egyházat akarja lejáratni a sátáni liberalizmus, az „Új Világrend” után áhítozó egyre undorítóbb világhatalom. Hiszen, amikor a krisztusi tanításokkal szembe néz, látja, milyen mélyen van erkölcsileg és milyen szánalmasan él.

Hivatkoztam már korábbi cikkeimben arra, hogy eme áhított „Új Világrend” nem más, mint az erkölcs nélküli, a nemzeteket rabszolgasorsba taszító, hitét elvevő sátáni hatalom „rendje”. Nem ismétlem tehát magamat, de meg kell erősítenem ezt a korábbi állításomat. Minden keresztényellenesség, és minden Krisztus ellen irányuló támadás, a ma már egyre inkább erőtlenné váló, de még támadó Sátán Isten elleni háborúját jelenti.

Az egyes papok pedofil cselekményeit erősen felnagyító hírekből kimarad ugyanis egy fontos statisztikai tény: – eszerint a világ oktatási intézményeiben, internátusaiban a fiatalkorúak ellen elkövetett efféle bűncselekményeknek mindössze 0,03%-a, azaz, nullaegész-nullahárom százaléka történt egyházi intézményekben, papok, illetve az intzémények világi alkalmazottai által. Le kell tehát szögeznünk, hogy eme elítélendő cselekmények nem az egyházi iskolák specialitásai közé tartoznak, nem kifejezetten ezekben az intézményekben fordulnak elő túlnyomó többségben, hanem a főként, 99,97%-ban(!), a nem egyházi intézményekben, és nem papok által.

A világméretű keresztényellenesség magát a pápát is össztűz alá vette, s ma már odáig jutott e sátáni összeesküvés, hogy II. János Pál merénylőjének, Mehmet Ali Agca-nak a véleményét szajkózza minden keresztényellenes világlap. Eszerint XVI. Benedeknek le kéne mondania, mert egy pedofil amerikai pap felelősségre vonását megakadályozta. Egy bűnöző véleménye ma a liberális világhatalomnak többet ér, mint az igazság. Mi ez, ha nem egy sátáni indíttatású „Új Világrend” gyűlölködő keresztényellenessége? De menjünk tovább ebben a káoszban, hogy világosabban lássuk ennek a keresztény-ellenességnek a lényegét.

A világi sajtó igyekszik a papi nőtlenség II. Vatikáni Zsinat óta divatos témájába is belenyúlni e napvilágra került perverz eseteket illetően. (Meg kell azért jegyeznem, hogy sok olyan vád is szerepel a papi pedofília tekintetében, amelyek csupán egy állításból állnak, mert több megvádolt pap már évtizedek óta halott, így védekezni nem áll módjában.)

Mi is valójában a papi nőtlenség? Egy hivatás teljes életet követelő vállalása. Az isteni elhivatottság, amely a testet és a lelket egy életen keresztül kitölti. Hiszen nézzünk szét a világban, nézzünk önmagunkba. Nézzük meg Krisztus életét. Aki hivatásának él, akár orvos, akár kutató, akár sportoló etc… csak arra tud és akar koncentrálni, amit hivatásának tart, amit vállalt, amiért él voltaképpen. Jézus tudta, hogy tanítania kell majd az Atya rendelése szerint meg kell váltania a világot, s e megváltásban iszonyú szenvedéseket kell átélnie emberi voltában. Vállalta, tette a dolgát, élete minden földi pillanatában az Atya akarata, az Ő vállalt hivatása és a világ megváltása foglalkoztatta. Nem testi vágyak és anyagi érdekek töltötték ki gondolatait, hanem az, hogy minél több embert megmentsen azáltal, hogy hirdeti az Evangéliumot.

Egy hivatástudattal megáldott kutatóorvos is éjt nappallá téve dolgozik, hogy elérje kutatásainak eredményét, és ezzel talán emberek millióit mentheti meg a ráktól, a tüdőbajtól, a különböző emberi kéz által előállított fertőzéstől stb. Ő sem tud és akar mással foglalkozni, mint azzal a tudománnyal, és kutatással, amely kitölti az életét. De emlékezünk-e még Albert Schweitzerre? Aki a gyógyítást vállalta, aki koncertezett, hogy kórházat építsen, hogy gyermekek tízezreit gyógyíthassa… és sorolhatnám a példákat napestig.

A cölibátus kérdése

Mit vállalt az egyház, mit vállal a pap, ha valóban Isten hívta meg erre a hivatásra? Mit kell vállalnia egy igazi papnak, aki komolyan veszi hivatását és a hívő népért él? Nos, a lélek ápolását, a nép Isten felé fordítását azzal a szeretettel, amellyel maga Krisztus is viseltetett azok iránt, akik hozzá fordultak segítségért. Miért könnyebb ma a papságot ezekkel az olykor bizonyíthatatlan vádakkal lejáratni? Miért hisznek a népek a keresztényellenes sajtónak?

Nos, kezdjük az elején: – a jó pap, akit valóban Isten hívott meg erre a feladatra, s nem a kényelmes nyugdíjas állás, és a jó megélhetés lehetősége irányított a teológiára, olyan feladatot vállalt és kapott, amelybe a hagyományos értelemben vett család nem fér bele. Nem fér bele a gyermeknevelés, a családi problémák megoldása, a feleséggel való civakodás vagy épp a túlfűtött szerelem. Hiszen a pap családja a hívek közössége, az éjjel-nappal szolgálatot teljesítés. A pap olyan, mint egy ügyeletes orvos, ám a papnak nem 24-48 órás váltásban kell dolgoznia. Ha éjjel beteghez hívják, akkor az igazi pap éjjel elmegy a beteghez, még akkor is, ha hajnalban rorátét kell tartania. Ha több települést bízott rá a megyés főpásztor, más néven a püspök, akkor ez a munka megsokszorozódik. Beteglátogatás, öregek látogatása, reggel és este szentmise tartása, hittanoktatás, délután litánia, kórházpasztoráció… keresztelés, temetés, esküvő, nagyobb egyházi ünnepekre való felkészülés és a hívek felkészítése (tridium), közben a plébániai papírmunkák elvégzése. Hol fér bele egy ilyen életformába a család? S, ha valóban Isten hívta a papot e szolgálatra, van-e igénye arra, hogy egy asszonyi ölelés miatt ne adja fel az utolsó kenetet (betegek szentsége) a haldoklónak, ha hívják? Sok-sok jó görög katolikus és protestáns papot ismerek, akik lelkiismeretesen végzik a munkájukat, ám az munkavégzés, nem pedig hivatásgyakorlás. Aki az Evangélium hirdetését vállalta Isten hívása alapján, annak nem lehet igénye másra, de ideje sem enged egyéb elfoglaltságot. Az emberek Isten felé fordítása, tanítása azzal is jár, hogy példát mutasson a pap. Éljen úgy, mint a legszegényebb híve, hiszen szegénységről, szeretetről, alázatosságról beszél a szentmiséken. Krisztust idézi, az Ő tanításait magyarázza. Ne küldje el a szegényt, aki temettetni akarja elhunyt családtagját, mert nem fizették az egyházadót, s ne küldje el a gyermekét megkeresztelni akaró szülőket… mert a jó pap nem küldi el őket, hanem mint Krisztus magához öleli a hazakeveredett bárányt… sőt – megkeresi azokat, akik eltévelyedtek. A papság tehát létforma, mind lelki, mind testi vállalásokkal, életre szólóan. Nincs szabadság, nincs túlóra, nincs csúsztatás. Egyetlen élet van a számára, amit Istennek ajánlott, és amelyben végig példamutatással kell pásztorolni a nyájat éjjel nappal.

Akit valóban Isten hívott e szolgálatra, annak eszébe sem jut gyermekeket megrontani, munkáját félvállról venni, elzavarni a keresztelendőket, vagy a temetni akarókat, hiszen Jézus sem pénzért adta vissza a vak látását, és a béna mozgását. A pedofil megnyilvánulások, bűnök tehát nem függenek össze a nőtlenséggel, mert a papi nőtlenség az igazi papoknál könnyíti, nem pedig nehezíti a szolgálatot, a hivatás teljes és szerteágazó ellátását.

Aki papként bűnt követ el, az nem jó pap. Az önmagát zárja ki Isten kegyelméből, s aki gyermeket ront meg, az Krisztus szavaival élve – jobb, ha követ köt a nyakába, és vízbe ugrik. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a világi hatóságok ne büntessék a bizonyított pedofil bűnöket, bárki követte is el azokat. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy egy pap bűnössége megbotránkoztatóbb, mint egy egyszerű emberé. Talán ezért is van az, hogy a sajtó kiemelten foglalkozik ezekkel az esetekkel, nem nézve szembe a statisztikai tényekkel.

Sátáni világ ez, hiszen a kereszténység lehetetlenné tétele a cél, a pápa hiteltelenségének bizonygatása (egy bűnöző mondatainak idézgetésével!) az eszköz, és mert a sajtó nagyhatalom, a média a világméretű keresztényüldözés legfőbb támasza lett. Lássunk azonban világosan: – a bűn az bűn, bárki követte el. Azonban sem nem kiemelkedően sok (bár egy is sok), sem nem nagyobb az a bűn, amit pap követett el összesen 0,03%-ban, e bűncselekményeket illetően. A százalékos arány pedig még arra is utal, hogy nem nagyobb a papság körében az ilyen bűncselekmények elkövetése, mint a 99,97%-os világi bűnelkövetés.

S mi bizonyítja, hogy világméretű keresztényüldözésnek vagyunk e kérdést tekintve is szenvedő alanyai? Az, hogy azon médiumok zengik és kürtölik nagy hangon a papi szexuális zaklatásokról szóló híreket, amelyek támogatják a családok szétzüllesztését az azonos neműek házasságának védelmével, akik a szingliséget és a homoszexualitást, de érintőlegesen a pedofíliát is igyekeznek társadalmilag elfogadtatni. Azok a médiumok, amelyek többre becsülik a kutyák élelmezésének problémáját, mint sokmillió gyermekét, s amelyek homlokegyenest ellenkező „erkölcsi” tanítást tartanak magukénak, mint a keresztények. A lényeg tehát, hogy a papok által elkövetett szexuális bűncselekmények elítélendők ugyan, de korántsem azonomértékűek a világi tanintézetekben elkövetett bűncselekményekkel. A másik lényeges és a sajtó által kedvelt téma, a papi nőtlenség egyáltalán nem függ össze az említett kérdéskörrel. A bűnöket emberek követik el, de ezek közül – Istennek hála – még százalékos arányban is alig mérhető a papok által elkövetett zaklatások száma a világiakéhoz képest. Ha pedig mindezt tiszta fejjel gondoljuk végig – és egyre többen cselekednek így – örömmel summázhatjuk, hogy a keresztényüldözés – legalábbis ezen a téren – ismét zátonyra futott…

Az MSZP-t nem érdekli a trianoni megemlékezés

Jobb is, hogy így van. Mit is keresne az MSZP azon a megemlékezésen, amely a Szent István bazilikában ér véget megemlékező szentmisével. Hiszen egy szocialista mitől lenne magyar, és mitől lenne keresztény? Magyarságát a szocilaista ember felváltotta nemzetköziségre, hisz még a himnuszuk, az Internacionálé is erről szól, a kereszténység pedig kimondottan ellenségük, általuk üldözendő. Számukra a Tízparancsolat ellenkezője követendő, és irányadó, mint e tényt láthattuk is az elmúlt hatvan esztendőben. Miattuk (is) lett azzá magyarország amivé tette Trianon, hiszen szellemi elődeik hazaárulása, moszkovita magatartása is oka volt az ország feldarabolásának. Kommunista eszmetársaik magyarokat öltek halomra az utódállamokban a Párizsi béke után, és annak megkötése előtt is,  az MSZP-nek az volt a véleménye 1990-től, hogy a határon túli magyarok olvadjanak be és hagyjanak minket békén, éljenek román, szlovák etc... módjára, és beszéjlenek azokon a nyelveken, amely nyelvek a főhatalom - az ország - hivatalos nyelvét képezik. Mit keresne a Parlamentben az az MSZP, amelynek vezetői 2004. december 5-e előtt olyan aljasul hazudoztak a magyar nemzetről, amiképpen még az utódállamok vezetői sem mertek hazudozni. Mit keresne egy trianoni megemlékezésen az a párt, amely legutóbbi nyolc éves ámokfutó hatalomgyakorlása idején külföldön fizetett hirdetésekben ócsárolta a magyar nemzetet, arcátlanul felrúgta a keresztény egyházakkal kötött szerződéseket, megfosztotta a keresztény iskolákat a nekik járó állami támogatástól, s oly sok rosszat tett e kis ország népével, amennyit a történelem során csak egy diktatúra, Rákosi (Rosenberg) Mátyás diktatúrája volt képes cionista, moszkovita magyargyűlöletében cselekedni.

Egy, a magyar nemzeti értékeket, a nemzeti kulturát, a nemzeti oktatási rendszert szándékosan szétverő, a keresztény-keresztyén egyházakat szándékosan megalázó, a magyar nemzetet és annak akaratát semmibe vevő, ellene pártokat és szövetségeket szervező pártnak nincs keresnivalója magyar megemlékezésen. Az esemény megszentségtelenítői lennének, s egy méltóságteljes megemlékezésen visszataszító volna a megjelenésük. Épp úgy mint amikor Aradon, az akasztás után Tichy őrnagy a kivégzőosztagot vezénylő tiszt, az elhunytak (a kivégzett hősök) lekiüdvéért való imához parancsolta a jelenlévő és a kivégzést végző bakókat, katonákat...
Akik nem tudják hogyan kell viselkedni egy himnusz, azaz a Székely Himnusz alatt, azok zabáljanak a Ligetben virslit, igyák a sört és részegen ordítozzák az Internacionálét, mert az való nekik. Ez az ő szellemi és identitásbéli hovatartozásuknak a megfelelő elfoglaltság. És senki nem fog ezért haragudni rájuk, hiszen ők az MSZP,  aminek nincs köze sem a magyarsághoz, sem a kereszténységhez. Kifakadt, undorító, büdös  furunkulusra emlékeztet ez a párt a Magyar Paralmentben is, a magyar politikai-és közéletben is, de mindenütt, ahol megjelenik visszatetszést kelt, mert ma is hazudozik, rágalmaz, békesség helyett a vádaskodik, ócsárol és az ellenségeskedést szítja.

Ők Magyarország második trianonja voltak 65 évig. Veszedelmesebb, és több kárt okozó Trianon volt a 65 éves aljas és gyilkos kommunista éra, mint maga az első... - a Versailles-i. Mostanáig! És még ma is bizonyítják a nemzet és a magyar kereszténység elleni gyűlöletüket, méltón szellemi és eszmei elődeikhez.
Nem vesznek részt a magyar bíboros prímás-érsek szentmiséjén, amelyet Őeminenciája prof. dr. Erdő Péter celebrál Trainon emlékére, és hazánkért, nemzetünkért.  Azt hiszem a kommunisták nélkül minden szebben és jobban működne a Parlamentben, az országban, és a világon. Most végre saját maguk adnak ajándékot e megemlékező napon a nemzetnek: - úgy tesznek egy napra, mintha nem is lennének... És talán egyszer az az idő is eljön, amikor tényleg nem lesz MSZP, a hitvány hazaárulók és országvesztő rablók pártja. A trianoni megemlékező szentmisén ezért is imádkozunk majd: "Szabadíts meg kérünk Urunk minden gonosztól, adj kegyesen békét napjainkban..."

Miért nem érdekel Gáza?

Kapacitálnak néhányan, hogy írjak a tegnapi gázai eseményekről. Bizonyára valami jó zaftos zsidózást várnak tőlem, de csalódniuk kell. A legkevésbbé sem érdekel, hogy mit csinálnak egymással a két ószövetségi testvér leszármazottai. Egyiket sem szeretem, tehát nem érzek sem felindultságot, sem haragot a történtek miatt. Ahogy a holocaust sem érdekel - hiszen a saját népemnek is van épp elég fájdalma, és a saját népemet is ölték csak azért mert magyar, így semmi különöset nem érzek amikor más népek hasonló fájdalmáról hallok. Ostoba hiszti ez a tegnapi ügy is. Mindenki tudta előre, hogy ez lesz a vége. A zsidók majd megint antiszemitizmusról beszélnek, az arabok szintúgy, a világ meg egyre inkább kezdi gyűlölni a zsidókat általában, noha csak az izraeli kormányt kellene a bevált amerikai módszerekkel leváltani. Summa summarum, nem érdekel mi van Gázában. Ugyanis amikor érdekelt, akkor sem tett semmit a világ. És ha a világnak úgy jó, hogy ártatlanok szenvedjenek, mert a gyilkost nem meri elítélni a világ, akkor legyen úgy. A magyarság is kénytelen volt tűrni 65 évig. És az utolsó nyolc év megváltoztatott mindent. A gyilkosoknak menniök kellett. Így lesz ez a világgal, Gázával és minden gócponttal. Vagy az emberek, vagy Isten tesz rendet. Én megvárom. Tehát nincs véleményem ama kérdésben, hogy két ellenségem miként osztja egymást. Az ő dolguk. Nekem inkább az a fontos, hogy a mai magyar kormányban (és itt a magyar-t már nem tettem idézőjelbe, mint nyolc évig folyamatosan) legyen elegendő erő és hit, kitartás és erkölcsi tartalék arra, hogy Magyarország MAGYAR ország legyen ismét. És, hogy a választópolgárok is megtartsák azt az egységet, amely a rombolás politikáját felcserélte az építés és a nemzet javát szolgáló politikára. És, hogy mit csinálnak Izrael és az önkéntesek, a palesztínok és a zsidók, engem körülbelül annyra érdekel, mint a Kolompár és a Kanalas családok egymás közötti leszámolása. Az európai mecsetépítések helyett menjenek haza a francba az itteni iszlám vallású arabok, és védjék meg ők a sajátjaikat ahelyett, hogy az európai kereszténységet akarnák eltiporni, mint sémita testvéreik, a zsidók...